A Műegyetemi Szimfonikus Zenekar hangversenye

Műsor:

Szólista: Stankowsky Endre
Vezényel: Erdélyi Dániel
Koncertmester: Orova-Pechan Laura

A koncertet követően kérjük, írja meg tapasztalatait a https://zenekar.bme.hu/visszajelzes címen keresztül. Az Ön véleménye fontos számunkra, hogy a jövőben még jobb előadásokat rendezhessünk.

Antonín Dvořák (1841–1904)

Antonín Dvořák a romantika egyik legemberibb alkata volt: a prágai orgonaiskola végzettje, a népzene rajongója, a vasút menetrendjének megszállott ismerője és – nem utolsósorban – galambtenyésztő. E földközeli természet mögött azonban mély zenei érzékenység rejtőzött: Dvořák zenéje a cseh táj, a népi dallamvilág és a romantikus szenvedély különös keveréke.

Tehetségét korán felismerte Johannes Brahms, akinek szimfóniája szintén felcsendül a hangverseny során. Nemcsak barátja, hanem mecénása is lett, és támogatásával Dvořák nemzetközi hírnévre tett szert. Dvořák mindig a természetes érzelmek kifejezésére törekedett: nála a fájdalom is dallamos, a nosztalgia derűvel árnyalt, a hősi gesztusok pedig sosem mesterkéltek. Az 1890-es évek elején az Egyesült Államokban élt, a New York-i Nemzeti Konzervatórium igazgatójaként – ott írta többek között az „Újvilág” szimfóniát, az „Amerikai” vonósnégyest és a h-moll gordonkaversenyt.

h-moll gordonkaverseny

A csellóverseny megírásához Dvořákot részben kollégája, Victor Herbert ispirálta, aki a zeneszerzésen kívül csellistaként is működött. A zeneszerző sokáig vonakodott csellóversenyt írni – túl komornak tartotta a hangszert –, de végül engedett a kihívásnak. Az eredmény minden idők egyik legnemesebb, legszenvedélyesebb versenyműve lett. Brahms, mikor először hallotta, irigyen sóhajtott fel: „Ha tudtam volna, hogy lehet ilyen csellóversenyt írni, én is megpróbáltam volna!” (ami különösen kedves kijelentés tőle, tekintve, hogy már rég megírta a saját kettősversenyét hegedűre és csellóra).

A darab három tételben bontakozik ki: a nyitó tétel drámai és monumentális, a lassú rész bensőséges vallomás – benne Dvořák egy korábbi dalát („Hagyj engem egyedül”) idézi, amellyel ifjúkori szerelmére, későbbi sógornőjére emlékezett. Miután a nő halálhírét vette, a zeneszerző módosította a finálét, hogy újra felcsendülhessen ez a dallam – így vált a mű egyben személyes búcsúvá is.

A csellóverseny a romantika teljességét foglalja magába: szenvedély, hősiesség és meghittség váltakozik benne, miközben a szólista és a zenekar nem vetélytársak, hanem partnerek. A csellistának mindenesetre nincs könnyű dolga – Dvořák szimfonikus erejű kísérete mellett szinte hősi tettet jelent minden hang tiszta megszólaltatása. A hallgató viszont egy életre megjegyzi ezt a művet – talán nem véletlen, hogy a csellisták azóta is félig rajongva, félig rettegve közelítenek hozzá.

Johannes Brahms (1833–1897)

Johannes Brahms a romantika egyik legösszetettebb személyisége volt: egyszerre volt komoly és szigorú mester, valamint kedélyes hamburgi polgár, aki imádta a jó konyhát, a szivart és a hosszú sétákat. A külvilág számára komor, szakállas zseninek tűnt, valójában azonban mélyen érzékeny ember volt, akiben a klasszikus formafegyelem és a romantikus érzelmek egész életében folyamatosan birkóztak egymással.

Brahms fiatalon zongoristaként kezdte pályáját, de hamar kiderült, hogy igazi terepe a zeneszerzés. Beethoven öröksége azonban súlyos árnyékként nehezedett rá: a bécsi zenei életben sokáig azt várták tőle, hogy „megírja a következő Beethoven-szimfóniát”. Nem csoda, hogy Brahms első szimfóniájának elkészüléséig több mint húsz év telt el – a szerző maga is úgy érezte, ilyen óriás mögött szimfóniát írni nem is feladat, hanem sorscsapás.

I. szimfónia

A szimfónia 1876-ban hangzott el először, és a korabeli kritika gyorsan „Beethoven Tizedikeként” emlegette – nem is teljesen alaptalanul. A mű valóban monumentális, sötét tónusú és mélyen átgondolt szerkezetű, de közben minden része Brahms saját hangja: szenvedélyes, emberi és meglepően közvetlen. A szerző egyébként nem volt túl boldog a beethoveni hasonlat miatt – talán mert a mű befejezésekor inkább megkönnyebbült, mint diadalittas volt.

A nyitótétel súlyos, zaklatott zenei világából fokozatosan bontakozik ki a remény, amely a lassú tételben már meleg, bensőséges derűvé szelídül. A scherzo könnyed, kamarazenei finomságú közjáték a drámai szélsőségek között, a finálé pedig az egész szimfónia lelke: a lassú bevezetés után megszólaló fenséges főtéma mintha a sötétségből való kijutást, a győzelmet hirdetné. Brahms itt végre feloldja a mű addigi feszültségeit – és ezzel nemcsak a szimfónia, hanem a saját belső küzdelmeinek végére is pontot tesz.

Közreműködők

Stankowsky Endre

Stankowsky Endre Ferenc a Magyar Állami Operaház Komor Vilmos emlékdíjjal kitüntetett szólócsellistája. Tanulmányait idehaza, Magyarországon és Ausztriában folytatta, amelyek során több hazai és nemzetközi versenygyőzelmet tudhat magáénak. Karrierje során több kontinens koncerttermeinek közönségét hódította meg szólistaként és kamarazenészként is.

Erdélyi Dániel

Erdélyi Dániel 1988-ban zenész családba született Pécsett. A magyarországi fiatal karmestergeneráció egyik legtehetségesebb tagja. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2007-2011 között orgonajátékot tanult, ezzel párhuzamosan felvételt nyert a karmester tanszakra is, ahol 2013-ban karmesteri diplomát szerzett. Korán megmutatkozó zenei elhivatottsága révén számos országos zongora- és orgonaverseny díjazottja, a későbbiekben pedig karmesterként és karvezetőként többszörös országos győztes, illetve nemzetközi különdíjas is. 2013-ban megnősült, 3 gyermek boldog, büszke édesapja.

2014 decemberében több mint 20 jelentkező karmester közül a Műegyetemi Zenekar zenei vezetőjévé, karmesterévé választották. 2014 óta a Magyar Állami Operaházban dolgozik karnagyként, karmesterként. A 2016-ban alakult Központi Református Kórus alapító karnagya. Okleveles kántorként is rendszeresen szolgál. 2023-ban a II. Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Verseny III. díjazottja lett a karmesterek versenyében, és több különdíjban is részesült. Többek között a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával, a MÁV Szimfonikus Zenekarral és a Nemzeti Filharmonikusokkal készül fontos szimfonikus koncertekre.

Műegyetemi Szimfonikus Zenekar

A Műegyetemi Zenekar a világon az első olyan egyetemi szimfonikus zenekar, amely zenei fakultással nem rendelkező egyetemen alakult meg. Alapításának éve 1896. Zenekarunk a megalakulása óta folyamatosan működik, csupán az 1945-ös évben nem tartott hangversenyt. A zenekar tagjainak többsége régi vagy mostani műegyetemi hallgató, de mindig voltak és vannak közöttük más egyetemek hallgatói is. Sokan egyetemi tanulmányaik befejezése után is a zenekar tagjai maradnak, így végzett mérnökök, közöttük egyetemi oktatók is részt vesznek az együttes munkájában.

A Zenekar főleg klasszikus és romantikus műveket játszik, de a repertoárban számos barokk és XX. századi mű is található. A műsorválasztást segíti a zenekarban rendszeresen frissített álomlista. Fontos, hogy az adott műsor ne sematikus legyen, kínáljunk benne meglepetést a közönség számára, amit az várhatóan szívesen fogad. A Műegyetemi Zenekar alapítása óta többször adott hangversenyt külföldön, többek között Szarajevóban, Wrocławban, Bécsben, a hollandiai Enschedében, a franciaországi Compiègne-ben és Belfort-ban, az olaszországi Bolognában, Marosvásárhelyen, Baróton és a lengyelországi Gliwicében. A zenekar jelenleg 70 aktív tagból áll.

Támogatóink